Fizikusok

A preszókratika a Szókratész (Kr.e. 469-399) előtti görögség filozófiai korszaka a Kr. e. VII-V.sz-ban. Ebbe az időszakba tartozik a milétoszi (ión) természetbölcselet, a püthagóreus irányzat, az eleaták és Herakleitosz tanítása, valamint a posztparmenidésziánus bölcselet az atomistákkal, Anaxagoraz bölcseletével együtt. (Egyes filozófiatörténészek még a szofistákat is ide sorolják, ám az ő filozófiájuk lényegileg tér el a preszókratikusokétól, ugyanis nem a kozmosz, hanem az egyén és a társadalom kérdései foglalkoztatják őket.)
A preszókratikus bölcseletre általánosságban jellemzői, hogy a kozmosz (a mindenség szerkezete), annak konkrét formája, a phüzisz ([g] természet) problémái iránt érdeklődtek, ezen belül a kozmosz létrejötte (kozmogónia) és működési elve (kozmoglógia). A görög kozmogónia kindulópontja a káosz, a rendezetlen világ, amelyből egy rendezőelv folytán megszületik a kozmosz, amely már működési elvvel, törvényszerűséggel rendelkezik. Egy tekintetben azonban közös mind a káosz, mind a kozmosz - a bennük lévő alkotóelemek tekintetében. Ettől a szemlélettől gyökeresen különbözik a zsidó, keresztény kozmogónia, ez utóbbi ugyanis elfogadja a semmiből való teremtés elméletét, ami viszont teljesen idegen a görög gondolkodástól. (vö. Parmenidész)
Az e korszakban megjelent írások jelentős része a Peri phüzeosz [g], azaz A természetről címet kapta. Mindezek alapján nem meglepő, hogy az első filozófusokat még fizikusoknak nevezték s nem filozófusoknak. (A filozófus megnevezést először a történeti hagyomány szerint Püthagórasz alkalmazta, aki filozófián a "megtisztító tudás szeretetét" értette.) A preszókratikusok a káoszból kialakult kozmoszt egy őselemből, az arkhéból eredeztették. Az arkhé az ősanyagon kivül (amiből keletkezett a világ) jelentette egyben azt a törvényszerűséget is, ami szerint mozognak és változnak a dolgok, valamint a tudományos kutatás alapelvét is az arkhé fogalmához tartozónak tekintették. (Maguk a preszókratikusok azonban még nem használták az arkhé kifejezést: ld. Herakleitosz -logosz, Parmenidész -"formák".) Ráadásul egyfajta körforgás-dialektika révén közelítik meg a természetet, a (kül)világot, vagyis a kozmosz keletkezését, működését és megszűnését ciklikus körmozgásként ábrázolták, miként azt a közvetlen természet világában észlelték. (Herakleitosz pl. világéveket állapított meg, melynek leteltével minden újra kezdődik.)