Oláh György legjelentősebb tudományos eredményeit a karbokationok területén érte el, ezeket ismerték el 1994-ben kémiai Nobel-díjjal.  A pozitív töltésű szénionok létének bebizonyítása megdöntötte a szén négyvegyértékűségének dogmáját. A néhány nanoszekundum élettartamú köztitermékként létező karbokationok a szupersavak hatására keletkezhetnek például szénhidrogénekből. Az ilyen ionokat tartalmazó stabilis vegyületek előállítását  új reakciók kidolgozásával oldotta meg. A kutatási eredmények lehetővé tették az ólommentes benzin egy új gazdaságos előállítási eljárásának kidolgozását is. Jelenleg főként a metanollal működő tüzelőanyag-cellák kutatásával és az ezekhez szükséges metanol szén-dioxidból való előállításának kérdéseivel foglalkozik. Több mint ezer tudományos publikációja és mintegy száz szabadalma van.

- Néhány évvel ezelőtt volt alkalmam Professzor urat az energiatermelés jövőjéről kérdezni,  s akkor Ön nagy reményeket fűzött a metanolalapú tüzelőanyag-cellákhoz, melyeknek kutatásával foglalkoznak. Történt-e előrelépés ezen a területen?

- Feltétlenül. 2007 elején például a Toshiba és a Hitachi cégek piacra lépnek mobiltelefonokban, illetve laptopokban használható áramforrásaikkal. Ezek (ellentétben a ma használatos elemekkel, akkumulátorokkal) tűzbiztosak, hosszú ideig használhatók, újratöltésük a metanolkapszula cseréjével megoldható (!), és megfelelő számú egység párhuzamos kapcsolásával produkálni tudják azt az áramerősséget, amelyre az egyre több funkcióra használt eszközöknek szükségük van.

 Egy gépkocsi természetesen nagyságrendekkel több energiát igényel, mint az előbb említett eszközök. Semmilyen elvi akadálya nincs korlátlan számú tüzelőanyag-cella összekapcsolásának, de belátható, hogy a gyakorlati kivitelezés számos problémát vet fel. Ezeken dolgoznak a kutatók, ám a megoldás nyilván hosszabb időt igényel. Mi alapkutatásokat végzünk, és érthetően türelmetlenek vagyunk, de be kell látnunk, hogy az ipari, technológiai fejlődés üteme lassúbb, s a gépjárművek esetében nem is fog különösebben felgyorsulni mindaddig, amíg a benzin, bármilyen drágán, de rendelkezésre áll.

 Úgy vélem, 10-15 év múlva a most magasnak tűnő benzinárak alacsonyaknak fognak tűnni, hiszen egyre fokozottabb mértékben feléljük a természettől ajándékba kapott szénhidrogén-készleteket. Az olaj ára persze - az aranyéhoz hasonlatosan - mindig függvénye a gazdasági és politikai megfontolásoknak, nemzetközi viszonyoknak is. Norvégia például bővelkedik olajlelőhelyekben, de ezekkel takarékosan bánik, az olaj árát magasan tartja, a bevételekből magas színvonalú szociális ellátórendszert működtet, és a készletek jó beosztásának köszönhetően ezt nyilván hosszú ideig fenn is tudja tartani.

 - Ígéretesnek látszanak azok a kutatások, amelyek a metanol szén-dioxidból való előállítására vonatkoznak, megoldást kínálva ezzel nemcsak az energiatermelés problémájára, hanem az üvegházhatás csökkentésére is.

 - 2006 tavaszán jelent meg "Beyond Oil and Gas: The Methanol Economy" (Az olaj és gáz után: a metanolgazdaság) című könyvem, amelyben részletesen foglalkozom ezzel a kérdéssel. A könyv magyar kiadásának megjelenése 2007 tavaszán várható.

 Hangsúlyozni kívánom, hogy az emberiség nem termeli, hanem csak tárolja és felhasználja, illetve átalakítja a természettől kapott energiát.
 Sokan a hidrogéngazdaságban látják a megoldást, azonban a hidrogént hatalmas energiafelhasználással (s így környezetszennyezéssel) lehet csak előállítani (ezért hamis az az okoskodás, hogy a hidrogén, mivel égésénél csak víz keletkezik, "tiszta" energiaforrás). A hidrogén tárolása és szállítása, mint igen illékony gázé, komoly problémát jelent, s ráadásul attól is óvni kell, hogy a levegő oxigénjével érintkezésbe lepjen, hiszen azzal robbanásveszélyes elegyet, durranógázt képez. Magam nem szívesen ülnék egy olyan autó hátsó ülésén, amely alatt magas nyomású folyékony hidrogénnel töltött tartályok vannak�Mi történik, ha hátulról belém hajt valaki?

 - Professzor úr könyvéből idézek: "Az egész emberiség el akarja érni azokat az előnyöket, amelyeket egy ipari társadalom nyújt polgárainak." Lehetségesnek látja, hogy az új energianyerési módok segítségével ez a vágy akár csak nagyjából megvalósuljon, különös tekintettel az "ökológiai  lábnyom" problémájára?

 - Az eltelt négy év alatt sokat haladtunk előre kutatásainkkal, de mi az egyetemen nem valósítunk meg technológiákat, nem építünk üzemeket. Az ipari eljárások kifejlesztése most kezdődött el, de e téren csak nagyvállalatok tudnak eredményeket elérni, s nem lehet megmondani, hogy mikorra várhatók az első konkrét eredmények. Úgy érzem azonban, hogy az üvegházhatás problémája hajtóerőt jelent azoknak a fejlesztéseknek, amelyek olyan energianyerési módokra vonatkoznak, melyek nemcsak termelik a szén-dioxidot (mint valamennyi égetésen alapuló erőmű, a szenet használóktól a földgázüzeműekig) hanem fogyasztják is. Ma az emberiség energiaszükségletének 85 százalékát szénalapú nyersanyagok elégetésével állítja elő, s eközben 20 milliárd tonna (!) szén-dioxidot enged ki a légkörbe. A másik nagy szén-dioxid-forrás a földgáztermelés: számos lelőhelyen, így például Algériában vagy Norvégiában a földgáz 10-25 százalék szén-dioxiddal keverve jön a felszínre, s ez a hatalmas mennyiség ugyancsak a légkörbe kerül. A természetes folyamatok, például a vulkánkitörések is termelnek szén-dioxidot. Úgy vélem, mára már be van bizonyítva, hogy a klímaváltozás egyik oka mindenképpen az emberi tevékenység által a légkörbe kerülő szén-dioxid.

 A probléma egyik megoldása a tartós elzárás (sequestration) lehet, azaz az erőművekből, illetve földgázlelőhelyekről összegyűjtött gáznak a föld alá juttatása és ott tartása. Norvégiában és Algériában már alkalmaznak ilyen megoldásokat, azonban ezek drágák, a környezetin kívül semmilyen gazdasági hasznot nem hoznak, s nem tudjuk, hogy a tárolóhelyekről - amelyek lehetnek bányák, kiürült olajmezők, vagy akár a tengerfenék - az illékony szén-dioxid mikor fog kiszabadulni. Ha a nagy nyomás alatt tárolt folyékony szén-dioxidnak csupán fél százaléka illan el évente - ami technológiai szempontból már csaknem tökéletes megoldásnak tekinthető - történelmileg igen rövid idő alatt akkor is az egész visszakerül a légkörbe. (A kétszáz év különösen akkor tűnik rövidnek, ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államokban a radioaktív hulladéktárolók létesítésénél 10 vagy akár 100 ezer éves biztonsági garanciákat írnak elő a jogszabályok, s vannak olyan törekvések is, hogy a követelményeket egymillió évre, azaz az emberiség létének szempontjából is beláthatatlan időtartamra emeljék.)

 A másik probléma, hogy ha valamilyen külső hatás, például földrengés következtében egyszerre szabadulna ki a tárolt gáz, az éppen olyan tragédiát okozhatna, mint ami 1986-ban történt Kamerunban, ahol egy krátertó mélyéből valószínűleg tektonikus hatásra felszínre jött - becslések szerint - 80-200 ezer köbméternyi szén-dioxid s a környező völgyeket ellepve 1800 ember és 3500 állat halálát okozta, még a kitörés helyétől 26 kilométer (!) távolságban is.

 Mi azt javasoljuk, hogy a szén-dioxidból - a tárolás helyett - állítsunk elő inkább metanolt, s ezt használjuk energiaforrásul. Természetesen ehhez hidrogénre van szükség, amit energia befektetésével kell előállítani, de legalább nem kell szállítani és tárolni, ami a korábban már említett nehézségekkel jár. A tüzelőanyag-cellákban való alkalmazás mellett a metanol a benzinnel is keverhető. Ezt a megoldást alkalmazták is mindaddig, amíg az olajárak annyira leestek, hogy már nem volt gazdaságos. Egy újabb olajár-emelkedés esetén talán ismét előtérbe kerül.

 A metanolnak az is nagy előnye, hogy kémiai szintézissel csaknem minden olyan termék előállítható belőle, amelyekhez eddig kőolajtermékeket használtunk nyersanyagul. Ezek a folyamatok szolgálhatnak a köztudatban lassan, de a gyakorlatban egyre inkább teret nyerő metanolgazdaság alapjául.

 - Erre a biztató perspektívára alapozva lát-e reményt Professzor úr arra, hogy valamennyi egyéb körülmény kedvező alakulása esetén nagyobb tömegek számára válik elérhetővé a számukra kívánatos jólét, vagy legalább egy kicsivel jobb lét?

 - Nem bizonyos, hogy az általunk javasolt megoldás az egyetlen vagy a legjobb, de abban biztos vagyok, hogy új és realisztikus. Előnye például, hogy a meglévő töltőállomás-rendszer alkalmazható, nem kell új, jóval nagyobb biztonságú tankolóhelyeket építeni, mint a hidrogén esetében kellene.
 Az űrhajózásban, ahol százszoros biztonsági ellenőrzés mellett, kivételesen bátor személyzet alkalmazza, jó hajtóanyag lehet a hidrogén (bár mint a tapasztalatok mutatják, a tragédiák itt sem kerülhetők el), de a mindennapi életben egy könnyen szállítható és tárolható folyadék alkalmazása célszerűbbnek látszik.

 Érdekes példa, hogy Izland, amely jelentős geotermikus energia birtokában néhány éve még a víz elektrolízisével előállítható hidrogéntermelésből akart hasznot húzni, a szállítási és tárolási problémákkal szembekerülve ma már inkább a metanolgazdaság által kínált megoldások iránt érdeklődik.
 Javaslatunk alapján az emberiség kifogyhatatlan szénforráshoz juthat, amely a kőolaj- és földgázkészletek kimerülése esetén is mindig rendelkezésre fog állni, az üvegházhatás is csökken, s így éppúgy a szén-dioxid cirkuláltatásával tudunk energiát előállítani, mint a növények. Először persze csak ott leszünk képesek erre, ahol a szén-dioxid nagy töménységben van jelen, mint az erőműveknél vagy földgázkutaknál, s rengeteget kell még fejlődnünk addig, amíg elérjük a növények hatásfokát. Ezek a levegő mindössze 0,037 százaléknyi szén-dioxid-tartalmát is képesek hasznosítani, de a kutatások már ebbe az irányba is elindultak.

 Visszatérve kérdésére, az emberiség egészének, a ma még döntően szegény országok lakóinak, a kínai, indiai, afrikai embermilliárdoknak is nyilván joguk van a jobb élethez, ehhez azonban rengeteg energia szükséges. Kína és India például több mint 1000 széntüzelésű erőmű üzembe állítását tervezi, de ez nyilván nem lehet az igazi megoldás.  Kutatásainknak tehát nagy hajtóerőt ad az energia- és környezeti problémák szimultán megoldásának szükségessége és egyben lehetősége.

 Azt is meg kell említeni, hogy az energiatárolási, illetve -szállítási problémák ekként való megoldása lehetőséget adhat például a sivatagos országokban bőséggel rendelkezésre álló napenergia célszerű felhasználására is.

 Az általunk kifejlesztett alapeljárásokat (melyek természetesen szabadalmi oltalom alatt állnak) a nagyvállalatoknak kell működőképes technológiává fejleszteniük. A nagy olajcégektől persze csak azután várhatjuk, hogy az alternatív eljárások felé fordulnak, ha már érezhető az olajtartalékok kimerülése. Önmagától, kényszerítő ok nélkül senki sem fog magának konkurenciát teremteni.

 - Professzor úr említette a szabadalmi oltalmat az imént. Mivel a Magyar Szabadalmi Hivatalban dolgozom, mindenképpen meg szeretném kérdezni, lát-e Professzor úr arra utaló jeleket, hogy a szabadalmi rendszer esetleg paradigmaváltás előtt állna, mint az részben már megtörtént például a bizonyos afrikai országok részére díjmentesen rendelkezésre bocsátott AIDS- gyógyszerek esetében?

 - Az AIDS különleges eset, hiszen a nincstelen betegek millióin feltétlenül segíteni kell, az ipari eljárások esetében azonban más a helyzet. Nyilván egyetlen cégtől sem várható el, hogy milliókat, milliárdokat öljön a fejlesztésekbe, ha a befektetéseit nem érzi biztosítva.

 - Professzor úr írásaiban többször is hangsúlyozza az oktatás fontosságát. Mit lehetne tenni azért, hogy az egyre bonyolultabbá és elvontabbá váló természettudományoknak legalább az alapjait olyan mértékben elsajátítsák a tanulók, hogy később ne váljanak áldozatává a bulvár médiából egyre erőteljesebben áradó áltudományos szemfényvesztésnek?

 - A jó oktatás hosszú távon mindennek az alapja. Az oktatás persze fejlődik, de ez a folyamat lassú. A tanulók, hallgatók általában a tudományok 10-20 éve stabilizálódott eredményeivel ismerkednek meg. A mi intézetünk azzal segíti elő a fiatal kutatók képzését, hogy rendszeresen fogadunk magyar fiatalokat. Szóbeli miniszteri ígéretet is kaptunk ösztöndíjak létrehozására, de ez eddig még nem realizálódott.

 Ma úgy látszik, hogy az általunk elért alapvető eredmények körülbelül öt év múlva bele fognak kerülni az egyetemi tankönyvekbe.

 Valószínű, hogy az általunk feltárt lehetőségekből csak több mint egy emberöltő múlva fejlődik ki a gyakorlatban is használható technológia. Nem törekedhetünk csak olyan eredményekre, amelyek már a mi életünkben hasznot hajtanak. Gyermekeinkre és unokáinkra is gondolnunk kell, ezért ma kell azon gondolkodnunk, amin a holnap technológiája alapszik. Hiszek abban, hogy az emberiség számára ezekkel a módszerekkel a mai, vagy akár a jelenleginél jobb életszínvonal is biztosítható az olaj- és földgázkorszak után is.

 Szólni szeretnék még egy alternatívnak látszó megoldásról, amelyről a sajtóban is sok szó esik Ez a bioetanol, illetve biodízel. Kevéssé közismert, hogy már Lenin is felvetette, hogy a nagy területeken termelt gabonából alkoholt gyártsanak, s azt energianyerésre használják fel. Ezt a rendeletét azonban még életében visszavonta, mert belátta, hogy országában elviselhetetlen társadalmi feszültséget keltene, ha a vodka esetleg hiánycikké válna.

 A mezőgazdasági alkohol előállítása valójában sok energiába kerül, s ha együtt vizsgáljuk a talajművelés, a műtrágyázás, a betakarítás és a szállítás energiaszükségletét, nem biztos, hogy nyereség mutatható ki. A rendelkezésre álló termőterületeken az energiaszükségletnek csak elenyészően csekély hányada termelhető meg.

 A másik probléma, hogy az etil-alkohol (etanol) csak akkor keverhető a benzinhez, ha teljesen száraz. Mivel ez a folyadék erősen vonzza a vizet (higroszkópos), a fellépő nedvesedés miatt nem szállítható csővezetéken, s az esetleges helytelen kezelés következtében mégis fellépő nedvesedés tönkreteheti a gépjárművek motorjait. Képzeljük el, mi történne, ha egy nagyvárosban futó autóknak akár csak 10-20 százaléka leállna.

 A biodízelként használt repceolajat is alkohollal kell észterezni, ez is pénzbe és energiába kerül. Európában jelenleg az üzemanyag-szükségletnek mindössze 0,5 százalékát adja a biodízel, s ha ez a mérték tízszeresére növekednék is, az sem volna megoldás.

 Márpedig a problémák elől nem lehet a múltban bevált megoldásokhoz menekülni, azokat előretekintve kell megoldani. Ha a magas gázárak miatt mindenki vissza akarna térni a fatüzeléshez, ki kellene irtanunk erdeinket, mint hajóépítő elődeink tették a dél-angliai, palesztínai vagy balkáni erdőségekkel. A természet máig sem tudta begyógyítani ezeket a sebeket. (Igaz, a hegyek lecsupaszításába a birkák is besegítettek.) Ha elegünk van az autókból s vissza akarnánk térni a lóvontatáshoz, nagyvárosainkat térdig, nyakig vagy akár még magasabbban borítanánk be lótrágyával.

 Az atomenergia ellenzői gyakran hivatkoznak a balesetveszélyre, pedig az atomenergia felszabadítása az egyik legbiztonságosabb energianyerési módszer. Még ha Csernobilt is számításba vesszük (pedig az ottani katasztrófa emberi mulasztás következménye volt), az áldozatok száma akkor sem ér nyomába annak, hogy minden évben 40 000 ember (nagy részük Kínában) szénbányákban bekövetkező balesetek áldozata lesz. A közlekedési balesetek áldozatainak száma is igen magas, mégsem akarja az autókat senki betiltani.

 Véleményem szerint a huszadik század legnagyobb felfedezése az, hogy rájöttünk, hogyan lehet a természet által adott atomenergiát felszabadítani és felhasználni. Sajnos először ezt is pusztításra használták, miként annyi nagy találmányt a lőportól a dinamitig, pedig azok is használhatók jó célra, bányászatra, építésre is. Végül is a Nobel-díjat is annak köszönhetjük, hogy Alfred Nobel lelkiismeret-furdalást érzett az általa feltalált dinamittal végzett pusztítások miatt.

 Szent-Györgyi Alberttől hallottam egyszer, hogy ő azt hitte, a C-vitamint csak jó célra lehet használni. A német tengeralattjárók legénysége azonban a bőséges C-vitamin-ellátásnak köszönhette, hogy két héttel tovább tudott a hajókban tartózkodni, mert nem kapott skorbutot. Ebből látszik, hogy a kutatók nem tehetők felelőssé eredményeik káros célú felhasználásáért.

Bármi felhasználható rossz célra, konyhasóval vagy vízzel is lehet embert ölni.

 Visszatérve az atomenergiára, annak biztonsága viszonylagosan éppúgy a legnagyobb, mint a repülőgépé a közlekedésben (még a merényletekkel együtt is), csak éppen a repülő- vagy az atombalesetből mindig elsőoldalas hír lesz a világsajtóban, nem úgy, mint egy távoli kínai bánya vagy akár egy afrikai országút halottaiból.