Hallottad? Csak nem?
De igen, bizony az, halom én is! Itt ül az ablakom alatt és fújja a kis nótáját.
Mit fújja, fütyörészi, trillázza, egyik dallam a másik után, majd újra és újra.
A kutyám megáll az udvaron és ő is erre figyel.
Egy édes, picinyke madár ma reggel úgy gondolta, hogy épp ideje, épp itt a kellő idő, hogy itt és most ő nekem és a kutyámnak elkezdje a tavaszváró-tavasznyitó trillázását.
Én pedig álltam a nyitott ablak előtt földbegyökerezett lábbal a gyönyörűségtől és hallgattam. Hallgattuk együtt a kutyámmal, mindkettőnk örömére.
Közben a kismadár is jól érezte magát, mert illegett-billegett, nyújtózott, hol felemelte a fejét, hol teleszívta magát levegővel és fújta, fújta a szebbnél szebb dallamokat.
Egyszer csak elhallgatott.
Vége volt, befejezte, huss, elröpült.
Itt hagyta maga után a gyönyörű dallamot és csengett a fülemben még sokáig.
Kikönyököltem az ablakon, a kutyám megállt velem szemben és felfelé biccentett az orrával, mint aki kérdezi: te is hallottad, amit én?
Igen, hallottam! Ugye milyen szép volt!
Erre kinyitotta a száját és miközben csavart egyet a fején, valami hangot is kiadott.
Így szoktunk beszélgetni.
Beszívtam magamba az összetéveszthetetlenül tavaszi illatot és feltöltődve a természet szépségétől megállapítottam, hogy ennél szebben nem is kezdődhetne ez a napom!